Rovarvilág a Botanikus kertben

A Soproni Egyetem Botanikus Kertjének változatos növényvilága lehetővé tette, hogy hozzájuk kapcsolódóan a kertben gazdag rovarvilág alakuljon ki. A változatosság négy fő tényezőhöz köthető, egyrészt, hogy a kert messze nem csak őshonos fajoknak, hanem számos idegenhonos fajnak is otthont ad. A másik, hogy gyengén-közepesen zavart területnek minősíthető, ami az esetek többségében fajszám emelkedéshez, illetve a diverzitás növekedéséhez vezet. Harmadik ok, hogy számos élőhelytípus helyet kapott a kertben, így a sziklakert, a tó, a fogadótér diszkertje, rendszertani facsoportok, illetve a felső kertben növényföldrajzi elvek érvényesültek a növények kiültetése során. Negyedik tényezőként. megemlíthető a kert növény anyagának vertikális tagozódása is, ami szintén a rovarvilág gazdagítását szolgálja.

A következőkben néhány emblematikus fajt mutatunk be röviden.

A szarvasbogár magyar neve mellett a latin neve (Lucanus cervus) is beszédes: egyesek szerint a lucus szent fa szóból erdeztethető, ami több áttátelen keresztül a lucanus erdőlakó szóhoz vezet, vagy mások szerint a lucas fényhozó kifejezéshez köthető, míg a cervus szarvast jelent.

Az egész Európában védett szarvasbogár a legnagyobb és az egyik leglátványosabb bogárfaj kontinensünkön, a hímek mérete 3,5-8,5 cm, de akár a 10 cm-t is elérheti, a nőstények kisebbek, 2,5-5 cm nagyságúak. A hímek rágója agancsszerű. A rágó és a kifejlett bogár mérete is a lárvakorban felvett táplálék mennyiségétől függ. A párosodás időszakában, ha két hím találkozik, összeakasztják agancsaikat és megpróbálják egymást felemelni. A cél az ellenfél ledobása a fáról. Nyár eleji, csendes, meleg, fülledt estéken hatalmas zúgással repülnek. Viszonylag rövid életűek, a hímek július végére, a nőstények augusztus végére pusztulnak el.

Érdekes, hogy egyes atka fajok előszeretettel „utaznak” a szarvasbogarak szárnyfedői alatt a potrohba kapaszkodva.

Az ókori Rómában lárvája különleges csemegének számított. Este, mikor fény felé repül, rágói úgy csillognak, mintha izzó széndarabot vinne. Ezért a rómaiak idején és a középkorban többször is megvádolták a szarvasbogarat azzal, hogy tüzet okoz. A hímek „agancsát” amulettként hordták villámcsapás és betegségek ellen.

A szintén védett diófacincér (Aegosoma scabricorne) 40-56 mm-es cincér egyike a legnagyobb bogárfajoknak Európában. Teste vörösesbarna, apró, szürke szőrökkel fedett. A hímek csápja valamivel hosszabb, mint maga a bogár, míg a nőstényé kb. a test 2/3-ig ér. A nőstényeknek feltűnő, jó egy centiméteres, merev tojócsöve van.

2. ábra. Hím diófacincér

Július és augusztus folyamán repülnek, elsősorban az alkonyati órákban, míg napközben faodvakban, kéregrepedésekben, beteg fák kérge alatt rejtőzködnek. Szinte minden fafajon megtalálható, de különösen a füzeket és a nyárakat kedveli. Azon kevés fajok egyike, mely akácban is kifejlődik. Lárvái 3-4 évig növekednek öreg, beteg vagy sérült fák törzsében.

Elsősorban korhadt részeken lehet őket megtalálni. Méretük a kifejlődésük végén akár a 10 cm-t is elérheti. A lárvák járataik végén készítik el bábbölcsőjüket, melynek mindkét végét durva rágcsálékkal zárják le. A bábállapotot követően az imágók a lárvák által előre kirágott kirepülő nyíláson át hagyják el tápnövényüket. A frissen kikelt bogár csápjai, szárnyfedői és potroha fehér, csak kis idő elteltével barnul meg.

A platán (Corythuca ciliata) és a tölgy csipkéspoloska (C. arcuata)  csaknem 45 év különbséggel került be Észak-Amerikából Dél-Európába. Viszonylag szűk tápnövénykörrel rendelkeznek. Melegkedvelők, így a platán csipkéspoloskának Kaliforniában hat, míg a mi éghajlati adottságaink között csak két nemzedéke fejlődik ki évente.

3-4. ábra. A platán csipkéspoloska imágója és a tölgy csipkéspoloska imágói, fiatal nimfái és tojásai tölgy levelén

Ezek a 3-4 mm nagyságú poloskák nevüket előtoruk és elülső szárnypárjuk csipkeszerű mintázatáról kapták. Fejükön rendszerint töviseket viselnek. A nőstények petéiket 3-8-as csoportokba a levél fonákára, elsősorban a levélér zugokba helyezik. A kikelő lárvák, és később az imágók is a levelek fonákán szívogatnak, ennek következtében a levélen fehér foltok keletkeznek. A károsítás rendszerint a fakorona alsó részén alakul ki először, majd átterjed a korona középső és felső részére is. A kifejlett egyedek csoportosan telelnek a platán kéregcserepei, tölgyek esetén a kéreg alatt, illetve a kéregrepedésekben.

A vadgesztenyelevél aknázómolyt (Cameraria ohridella) Macedóniában az Ohridi-tó mellett találták meg és írták le először 1985-ben. Innen terjedt nyugat és észak felé. A nemzetség maga tipikusan észak-amerikai és ázsiai, egyetlen európai képviselője a C. ohridella. Robbanásszerű felszaporodását és elterjedését Európában nemigen tudják megmagyarázni. Érdekes megfigyelés volt, hogy a legtöbb országban, ahová behurcolták, országúti pihenők, parkolók közelében találták meg először, tehát terjedése elsősorban közlekedési útvonalakhoz kötődött. Ausztriába entomológiai vizsgálatok céljából vitték be, de kikerült a kontroll alól, megtelepedett a szabadban, és gyors terjeszkedésnek indult. Magyarországon 1993-ban jelent meg, szinte egyszerre két irányból is, Horvátország és Ausztria felől.

5-6. ábra. A vadgesztenyelevél aknázómoly imágója és a lárvák által készített aknák a vadgesztenye levelén

A lepke 3-4 mm nagyságú, a szárnyfesztávolsága 6-8 mm. Elülső szárnya aranybarna, három fehér harántsávval díszített. Feje borzas, csápja fehéresen gyűrűzött. A nőstények a vadgesztenye levelének színére, a levélerek mellé egyesével teszik petéiket, a lárvák a levelek színén készítenek foltaknákat, majd az aknában bábozódnak. Magyarországon 3 nemzedékes faj. Az első nemzedék általában a korona alsó részét fertőzi, míg a második és harmadik a korona magasabb részeit támadja meg.

A 6-8 mm nagyságú, a lágyszárú vegetációhoz köthető liliombogár (Crioceris lilii) minden fejlődési stádiumában a piros szín valamely árnyalata dominál. A kifejlett egyedek előtora, háta és szárnyfedői élénk cinóbervörös vagy vörösesbarna árnyalatúak, míg fejük, lábaik és hasi oldaluk fekete színű.

7-8. ábra. A liliombogár cinóbervörös imágói és ürülékkel fedett lárvái

Áprilistól június végéig mind az imágók, mind a lárvák a császárkorona, a gyöngyvirág, a liliomok, illetve a hagymák levelein és virágain élnek és táplálkoznak. A párosodást követően a nőstények piros petéiket általában láncszerűen helyezik el a levél fonákán. A lárvák zömök testfelépítésűek, az utolsó lárvastádiumban 6-8 mm nagyságúak, alapszínük sötét narancssárga, de a hátukra tornyozott nyálkás ürülékük miatt fényesek, piszkosszürkék, feketék. A nyálkás ürülékburok sokkal inkább a nap, a kiszáradás elleni védelmet szolgálja, mint a ragadozók és az élősködők elleni védelmet, bár ennek köszönhetően a lárvák a rovarevő énekesmadarak számára is élvezhetetlenné válnak.

A fiatal lárvák inkább csoportosan, míg az idősebbek inkább magányosan hámozgatnak, illetve rágnak. A lárvafejlődés viszonylag hosszú, három hónapig tart. Gubóban bábozódnak a talajban. A bábok szintén pirosas-narancssárgák. A szeptemberben megjelenő bogarak telelnek át.

A közönséges nünüke (Meloë proscarabaeus) 1,2-3,5 cm nagyságú, kéklő, fényes fekete rovar nőstényei mindig jóval nagyobbak, mint a hímek. Testük puha, fejüket vékony nyél köti össze az előtorukkal, szárnyfedőik feltűnően megrövidültek.

9-10. ábra. A közönséges nünüke imágója és narancssárga lárvája

Tavasszal és nyár elején figyelhetők meg. A nőstények potroha a peterakás előtt feltűnően megduzzad. Petéiket a talajba rakják. A lárváknak igen bonyolult fejlődési folyamaton kell keresztülmenniük. Tojásaikat földbe kapart gödröcskékbe helyezik. A kis lárvák (triangulinus lárvák) felmásznak a virágokra, illatos növényekre és a lábukon lévő három, karomszerű képződmény segítségével a méhfélék bundájába kapaszkodnak. Földben fészkelő méhekkel a kaptárba, a fészekbe vitetik magukat, ahol először a gazdaállat méz tetején úszkáló petéit, majd a felhalmozott pollent és nektárt fogyasztják. Ezt követően elhagyják a fészket, majd két további vedlés után bebábozódnak.

A nünükék a hólyaghúzó bogarak családjába tartoznak. Az ide tartozó fajok védekezésképpen a térdízületeiken egy terpenoid típusú anyagot, cantharidint választanak ki, mely bőrre kerülve hólyagosodást okozhat. Egyes állatokra nézve azonban hatástalan így a békák, sünök, egyes madarak örömmel fogyasztják őket.

A fátyolkák (Chrysoperla spp.) 10-12 mm nagyságú, többségében fűzöld színű rovarok. Nagy, összetett szemük aranyosan vagy bronzosan csillog. Fejtetőn eredő csápjaik vékonyak, hosszúak. Előtorukon „bűzmirigy” van, az ebből kibocsátott illatanyag segítségével igyekeznek távol tartani maguktól a ragadozókat. Egyes fajoknak az elülső szárny alapjánál úgynevezett timpanális szerve is van, mellyel képesek az ultrahangot érzékelni. Feltételezik, hogy ennek segítségével tudják a vadászó denevéreket alkonyatkor és éjszaka elkerülni. A kifejlett egyedek többségében mézharmatot és pollent fogyasztanak.

11-12- ábra. A közönséges fátyolka és nyeles tojásai

A 7-8 mm-es, sárgás-szürke vagy zöldes-barna, gyakran két hosszanti piros csíkkal díszített lárvák atkákkal, de legfőképpen levéltetvekkel táplálkoznak. A katicabogarak és a zengőlegyek mellett ők a levéltetvek egyik legjelentősebb természetes ellenségei. A lárvák óránként akár 30-50 takácsatkát, míg teljes kifejlődésük alatt több mint 500 levéltetvet is elfogyasztanak. Áldozataikba emésztő váladékot fecskendeznek és a feloldódott részt kiszívják, amíg csak az üres kitinbőr marad.

A megtermékenyített nőstények nyeles, elliptikus, zöld színű petéiket a levelekre, a levéltetű-kolóniák közelébe teszik. A nyél tulajdonképpen megszilárdult fonal, melyet ugyanazok a potrohmirigyek termelnek, mint amik a bábozódásnál a kokont és a bábot felfüggesztő fonalakat. Májustól szeptemberig repülnek, évente két-három nemzedékük van.

Készítette: Dr. Tuba Katalin